A tekintélyes Economist Intelligence Unit nemrég felmérést készített, amelynek során 600 felsővezetőt kérdeztek arról, hogy milyen kockázatokra számítanak a következő évtizedben. Nos, a legnagyobb veszélyként nem a gazdasági recessziót vagy a természeti katasztrófákat jelölték meg, hanem a globalizáció visszaszorulását, illetve az állami protekcionizmus erősödését. A felmérés szerint erre a legtöbb vállalat nincs felkészülve. A felsővezetők válaszaiban nem az a meglepő, hogy a cégek féltik a globalizációt, hanem az, hogy az ez irányú aggodalom csak most kezd körvonalazódni. Pedig a piaci verseny erősítésére és annak megfékezésére irányuló erőfeszítések mindig is párhuzamosan haladtak egymással, most csupán annyi történik, hogy az utóbbi erősödik.

A globalizációs folyamatok viszonylag új keletűek. Az Európai Unió elődje, az Európai Gazdasági Közösség 1957-ben alakult meg, hogy a személyek, az áruk és a szolgáltatások szabadon mozoghassanak a határokon keresztül. Kínában 1978-ban indította el a gazdasági reformokat Teng Hsziaoping, az Egyesült Államokban két évvel később Ronald Reagan adott új lendületet a piaci versenynek. A volt szocialista országok közül is néhányan összefogtak, így 1992-ben létrejött a Közép-európai Szabadkereskedelmi Megállapodás, a CEFTA. Ennek elsődleges célja volt, hogy közös erővel gyorsítsák fel az európai integrációt, de több kétoldali szabadkereskedelmi szerződés is született (aztán hamar kiderült, hogy a csatlakozási versenyfutásban mégis mindenki inkább a saját érdekeit követi, a közös fellépést csak szükséges rossznak tekintik).

Egy idő után kezdett világossá válni, hogy a magasztos elvek mellett igencsak prózai megfontolásokkal is számolni kell, nevezetesen a választók aggályaival. Kiderült ugyanis, hogy a külföldi, olcsóbb termékek beáramlása megnehezítheti a hazai gyártók életét, és a szabad munkaerő-áramlást sem nézik jó szemmel. A politikusok természetesen nem tudtak ellenállni a kísértésnek, hogy hangzatos frázisokat pufogtassanak. Négy évvel ezelőtt az akkori francia pénzügyminiszter, Nicolas Sarkozy azt nehezményezte, hogy az újonnan csatlakozott EU-tagországokban túl alacsony a társasági adó, és követelte, hogy amíg ezeket nem emelik (átlagosan 10 százalékkal) a nyugat-európai szintre, addig az új tagok ne kaphassanak strukturális támogatásokat. Tavaly, már elnökként úgy vélte, hogy a "közösségi preferencia" elvét kellene érvényesíteni az EU-tagállamok vállalatai között (azt még nem fejtette ki, hogy ez pontosan mit takarna, de feltehetően valamifajta páneurópai összefogást az amerikai és a távol-keleti gazdaságokkal szemben). A "protekcionizmus" ne legyen tabu szó Európában, továbbá az sem tartható, hogy a kontinens maradjon az egyetlen része a világnak, amelyen a piaci verseny majdhogynem vallás - fejtette ki az Európai Parlament előtt tartott beszédében.

Érdekes egyébként, hogy mennyire más reakciókat vált ki ugyanaz az esemény máskor, más helyen. Hat évvel ezelőtt az IBM úgy döntött, hogy bezárja a székesfehérvári merevlemez-összeszerelő gyárát, mert megcsappant a kereslet a világpiacon a merevlemezek iránt. A döntés nyomán 3700 ember maradt munka nélkül. A politikai vezetés meglehetősen visszafogottan nyilatkozott az ügyben. A sajtóbeszámolók szerint a pénzügyminiszter úgy kommentálta a hírt, hogy "senki sem várhatja, hogy egy cég - akár Magyarországon, akár másutt - olyan terméket gyártson, amely nem kelendő a piacon". A gazdasági tárca államtitkára pedig "már korábban említette, hogy próbálták marasztalni a céget, de a döntést az ágazat recessziója miatt hozták meg".

És ezzel a dolog el volt intézve (NB. a székesfehérvári IBM-gyár exportja a teljes magyar kivitel mintegy 5 százalékát tette ki). A rend kedvéért tegyük hozzá a GKI Gazdaságkutató Rt. akkori ügyvezető igazgatójának véleményét: a székesfehérvári IBM-gyár bezárása - bár kétségkívül szomorú - a piacgazdaság logikájához tartozik, és dekonjunktúra idején hozzá kell szokni az ehhez hasonló intézkedésekhez.

Dekonjunktúra ide vagy oda, a német szövetségi és tartományi kormány igencsak rossz néven vette a Nokia bejelentését, miszerint bezárja az Észak-Rajna-Vesztfália tartományban működő üzemét, és a gyártást áthelyezi Romániába. A bejelentést igen heves reakciók követték, nem is megalapozatlanul. A jelek szerint a finn vállalat nem teljesítette a beruházási támogatás fejében vállalt munkahely-létesítési kötelezettségvállalását, 2800 fő helyett csak 2300-nak adtak munkát. A Nokia végül április elején beleegyezett, hogy a korábban felajánlott 70 millió euró helyett 200 millió végkielégítést fizessen a dolgozóknak.

Bizonyára sok oka lehet annak, hogy a mobilgyártó mamutcég végül ilyen nagyvonalúnak mutatkozott, kétségtelen azonban, hogy a német politika részéről ezt megelőzően egészen elképesztő nyilatkozatok hangzottak el az ügyben. Íme ezek közül néhány: Peer Steinbrück német pénzügyminiszter a Nokia "társadalompolitikai felelősségét" hiányolta; Edmund Stoiber volt bajor miniszterelnök (aki jelenleg is aktív politikus az Európai Bizottságban) úgy véli, hogy a Nokia döntése aláássa a szociális piacgazdaságba vetett hitet, és hogy azt "kizárólag a profit maximalizálása diktálta". De hát könyörgöm: mi más lenne egy profitorientált cég célja?

Vajon tulajdonosként a német kormány nem ugyanazt várja el a Deutsche Telekomtól? Egy német baloldali gazdasági szakértő az üggyel kapcsolatban egyesen úgy fogalmaz a Financial Times hasábjain, hogy "a Nokia-konfliktus mélyebb oka Németország és az Európai Unió ipari politikájának kudarca", konkrétan az, hogy a regionális támogatások nem a munkahely-teremtést és a termelékenység növelését ösztönzik, hanem a már létező termelés és munkahelyek újraelosztását, azaz a vállalatok mobilitását.

Ejthetnénk még szót az Egyesült Államokban a külföldi szakképzett munkavállalóknak szánt H-1B vízum körüli hisztériáról, de ott jelenleg választási kampány zajlik, amikor is, mint tudjuk, az agyak könnyen elborulnak. Ám bizonyára az eddig elmondottakból is látható: a protekcionizmus valóban sokat fog még ártani a piaci versenynek, és ha minden rosszul megy, ennek eddig még csak a kezdetét láttuk.