Atlanta, repülőtér, 1995 - egy évvel a nyári olimpiai játékok előtt európai informatikai szakújságírók csoportja kísérelte meg átlépni az Amerikai Egyesült Államok határát, s ez nem ment zökkenőmentesen. Sok időm nem volt, váratlanul félbeszakadt a procedúra, intett nekem a bevándorlási hivatali szaki, hogy jöjjek. Akkoriban már talán a huszadik belépésemen is túl voltam, így hát nem lett tele a nadrágom, ha rám szegezte kérdő tekintetét a hatóság embere.
- Milyen célból érkezett ide? - tette fel a kérdést a bárhányszori belépésre feljogosító vízumom megcsodálása után a középkorú, fehérbőrű, egyenruhás férfi .
- Üzleti célból - válaszoltam, mint eddig mindig, hiszen nem vakációzni jöttem. A tiszt végigmért.
- Mit fog itt csinálni?
- Az IBM meghívására tudósítok az IBM sajtóeseményéről.
- Szóval dolgozni fog? - kérdezte.
Fogós és ravasz a kérdés. A jó válasz az igazság, mert abból baj nem lehet, gondoltam, és kezdett derengeni, hogy vajon mi lehetett az a kérdés, amelyre német sorstársam zengő igennel válaszolt, mielőtt elvitték volna. Az újságírónak az egyik fő feladata a valóság minél teljesebb és alaposabb megismerése, futott át rajtam, adjunk most tehát erre egy újabb lehetőséget, terítsünk, borítsunk, mondjuk ki az igent és ismerkedjünk meg azzal a szegletével az amerikai földnek, ahol annak előtte még sohasem jártam.
- Yes - mondtam határozottan és hangosan, mire a repülőtér padlatjából egy szemvillanás alatt kinőtt két egyenruhás, a hónom alá nyúlt, és elvezetett egy ablaktalan szobába kihallgatásra.
Nem állítom, hogy kihallgatóim felfogtak mindent akkor és ott, az alatt a tíz perc alatt, amíg próbáltam ostoba kérdéseikre válaszolva kifejteni, hogy az újságíró munkája már csak ilyen. Fogja magát, elrepül egy idegen országba, tudósítást ír, interjút készít, fényképez, tehát vitathatatlanul dolgozik, miközben - ugyancsak vitathatatlanul - nem rendelkezik a helyiek által kiállított munkavállalási engedéllyel, de erre amúgy nincs is igazából szükség, hiszen munkájának ellenértékét ott kapja majd meg, ahol a tudósításai megjelennek.
Az egyenruhások végül nagy duzzogva bár, de az utamra engedtek. Az olimpiai játékok felé közeledve nyilván egyre több ilyen beszélgetésre került sor, és feljebbvalóik végül kiképezték a határőrizeti csapatot arra, hogy a külföldről érkező újságírókat be kell engedni akkor is, ha azt mondják, hogy dolgozni fognak, és akkor is, ha nincs zöldkártyájuk.
Nincs tipikusabb távmunka, mint amilyen a külső helyszínre, más országba akkreditált újságíró tevékenysége. A lényeg, hogy nem a szerkesztőségben rontja a levegőt, hanem házon kívül dolgozik, anyagot gyűjt, ismerkedik, kapcsolatokat épít, és ha úgy alakul, ott, távol megírja, magnóra, kamerába mondja, amit közlésre érdemesnek tart.
Akkor is távmunkának volt ez nevezhető, amikor tintával, tollal körmölte papírra egymás után a szavakat, s futár vagy postakocsi vitte írását a nyomdába vagy a kiadóvállalatba. A távmunka szerintem egy speciális reláció, amelynek az a lényege, hogy az adott feladat elvégzésével megbízott személy nem a megbízását adó entitás irodájában, telephelyén tevékenykedik. És ebben a defi nícióban szó sincs technológiáról.
A csúcstechnológia nyújtotta újabb és újabb lehetőségek mindössze kiszélesítik a távmunkában végezhető tevékenységek körét. Egyvalami nem változik: maga építi fel munkanapjait az, aki távol az általa szolgált közösségtől, távol a főnöktől - aki irányítja, ellenőrzi és megítéli munkáját - dolgozik. Többnyire magára van utalva és az esetek nagy többségében csak magát kárhoztathatja, ha valami nem egészen úgy sikerül, ahogyan eredetileg eltervezte.