Az ezzel járó összetettség kezelése nem lesz egyszerű feladat sem az IT-vezető, sem a fennhatósága alá tartozó osztály számára. Prof. Dr. Baracskai Zoltánnak tettük fel kérdéseinket.
Computerworld: Hogyan változik az ICT-vezetők szerepe?
Prof. Dr. Baracskai Zoltán: Úgy változik, hogy mindinkább eltűnik belőle a vezetés. A CIO-ban a „C” főnököt , az „O” meg irodát jelent. Az ICT-ben a „C” a kommunikáció, de mégsem az, hanem leszűkül adatáramlásra. Ma a szervezetekben leggyakrabban az „autó” mondja meg a „sofőr”-nek, hogy merre mehet. Ha valaki vesz egy SAP-rendszert, akkor olyan adatokat gyárthat, amilyeneket gyárthat. A vállalat „numerátorait” (sofőrjeit) az adatgyártó gépezet terelgeti. Ma a szervezetekben rituális táncokat járnak az adatok körül. Nos, az ICT-innovációt teljesen leválasztanám a megvásárolt alkalmazásokat felhasználó szervezetekről. Mára a „buy or make”-dilemma eldőlt. A szervezetek vesznek SAP-t és Office-t. Még azt sem mondhatnám, hogy paraméterezik azokat. A szervezetek CIO-inak semmi közük sincs az innovációhoz.
CW: Meghozhatják-e a startupok az innovációt?
BZ: Steve Jobs volt az, aki nem „gyorsabb adatkezelő Turing gépet” csinált, hanem egyszerű és szép innovációkat. Az ICT-innovációk most egy következő Steve Jobs-ot várnak. „A második sohasem olyan ízletes, mint az első, de mindenképpen jólesik” – mondja Vladimir a Godotra várva c. drámában. Nem hiszek abban, hogy Steve Jobs utódját a startup mozgalom fogja megszülni.
A „művész-agyú” innovátorok összképében olyan dolgok vannak, amelyeknek nincs egyetlen kimenetelük. A startup-versenyeken viszont a „bankár-agyú” befektetőt képviselők azt követelik tőlük, hogy tudják a tutit. Az elképzelhetetlent a zsoké álmodja meg, a mecénások a zsokét nézik. A befektetőt képviselők viszont a lovat nézik, és egy bankári rendet hajlamosak életre kelteni. Ha egy startup-versenyre menő kölykök a Dropbox kilencvenkilencedik reinkarnációját viszik, akkor megsaccolhatják a piaci történések bekövetkezési valószínűségét.
CW: Hol a határ a „kaizen” és a „startup” közt?
BZ: Valahol a Csendes-óceánon, ami elválasztja Japánt Amerikától. Voltam egyszer egy hetet Tokió-ban. Ez arra volt jó, hogy bizonyos legyek benne: nem érthetem a japánokat. Én „balkan-boy” vagyok! Ők sem értenek engem. Láttam, amikor a nyolcvanas években az amerikai cikkek azon bánkódtak, hogy Amerikában nem lehet meghonosítani a Toyota okoskodását. Semmi kedvem sincs ugyanazt a hibát elkövetni. Körülbelül annyira szeretnék japán lenni, mint amennyire a Tokyo University professzora szeretne balkan-boy lenni. Mi, balkániak mindig a mecénásra várunk.
CW: Kire hallgassunk, hogy innovatívak legyünk?
BZ: Azokra, akik megértik Extremisztán világát! Két föld (isztán) létezik, és erre Taleb nyomán az extremisztán és a mediokrisztán fogalmakat illik megérteni. Az innovációt Extremisztánban gondol-kodó „művész-agyúak” alkothatják meg. Extremisztán szokatlan „másságát” az emberek hajlamosak rendetlenségnek tekinteni, holott az csak egy másmilyen rend. Mediokrisztán a „bankár-agyúak” világa, hiszen az átlag és annak szórása az ő földjük. Az átlagban gondolkodót az érdekli, hogy a mai szórásból lehet-e holnap átlag. Ez az okoskodás azonban messze van az innovátor okoskodásától. Extremisztánban a kockázat fogalma értelmezhetetlen, hiszen ott olyan jelenségek vannak, amelyeknek nincs se kis, sem nagy kockázata.
CW: Milyen tudást igényel egy innovatív környezet létrehozása és fenntartása?
BZ: Nem kell szeretni a „művész-agyú” innovátorokat, de muszáj megérteni, hogy nem csak átlagról és szórásról szól a világ. Egy-két mecénás megteremtheti az innovátoroknak nélkülözhetetlen miliőt. A sört literre, a kolbászt kilóra mérik. Így egyeztek meg az emberek. Akár úgy is megegyezhettek volna, hogy a súly mértékegysége a liter, de nem úgy egyeztek meg. Ezek a megegyezések nem természet adta dolgok, hanem kitalációk. Ilyen kitaláció az is, hogy a startup csináljon egy lepedőt (canvas). A kíváncsi és szenvedélyes innovátorok nagy része „lefagy”, ha adatokat kérnek annak a jövőjéről, amit még senki sem ismer. Az innováció jövőjét nem lehet a múltból származtatni, hiszen az újnak nem lehet múltja. Veszélyes lenne a „bankár-agyú” befektetőt képviselőkre hallgatni. Tavaly elindítottuk a Baracskai-Mérő-iskolát az ELTE-n. A „Kreativitás ökológia”-szakon olyan embereket tanítunk, akik majd nemsokára meg tudják teremteni az innovatív miliőt. Ennek az iskolának a lánykori neve „ne bántsd a fenegyereket” volt.
CW: Mitől érzi jól magát egy innovátor?
BZ: Az innovátorok nem érzik jól magukat Mediokrisztánban, és nem hajlandók integrálódni a „corporate policy”-be sem. „Az ipari korszak elhozta számunkra az engedelmesség nyújtotta biztonsági zónát, annak a biztonságát, hogy ha azt csináljuk, amit mondanak nekünk, megkapjuk, amit ígértek.” (Godin: Ikarosz tévedése). Ha a túlszabályozott szervezetek megértik, hogy ártalmatlan néhány „művész-agyú” innovátor, akkor visszajöhet náluk is a fejlesztés.
Nélkülözhetetlen az emberek integráltsága és differenciáltsága közötti kényes egyensúly megtalálása. A megoldást a többszörös identitás elfogadásában látom. Ha a túlszabályozott cégek majd nem félnek Extremisztántól, akkor talán a „művész-agyú” innovátorok is jól érezhetik magu-kat.
CW: Milyen kihívások elé állítja a HR-t az innovátorok integrálása?
BZ: Meg kell teremteni a miliőt arra, hogy az innovátor differenciált is lehessen. Extremisztán rendje Mediokrisztán szemüvegén keresztül tűnik rendetlenségnek. A jó egyetemek kiművelt emberfőket gyártanak. A kevésbé jók megpróbálnak kompetens embereket gyártani, és elhanyagolják a kiművelt fők gyártását. Nos, a jó egyetemekről származó kiműveltekből érdemes a szervezetben ott és akkor kompetenseket faragni. Ez persze nem az émelygős tréningeken történik, ahol az elhízottak „falra másznak”, hanem egy olyan Tudásplatformon, ahol a friss tudásokra humorral hívjuk fel a figyelmet.
CW: Mi a különbség azok között, akik majdnem elértek valamit, és akik elérték?
BZ: Akik majdnem elértek valamit, azoknak mindig szebb és jobb az, amit nem értek el, mint azoknak, akik elérték. Ez olyan, mint amikor az ezüstérmet nyert focicsapatba belemagyarázzuk az aranyérmet. Egyetlen „tudni”-ról van szó, nevezetesen a „tudni abbahagyni, ha nem megy”. Ha valamit abbahagytunk, akkor nem illik belemagyarázni: „bezzeg, ha…” Talán éppen ettől lehetnénk robusztusak vagy akár antifragilisek is. Talán abba merjük hagyni, ha nem megy, de csak akkor, ha nem kell félnünk Damoklész kardjától. Inkább legyünk olyanok, mint a mitológiai Hydra!
CW: Kell-e Amerikába menni ahhoz, hogy sikeres legyen az innovátor?
BZ: Daniel Kahneman azt mondja, hogy a siker = tehetség + szerencse, és a nagy siker = kicsivel nagyobb tehetség + jóval nagyobb szerencse. Ha mindent elmondanék, ami a fejemben forog a bevándorlók szerencséjéről, akkor ez az egész újság nem lenne elég. Én is bevándorló vagyok, fiaim és egykori tanársegédeim is azok. A legfontosabb azt megérteni, hogy a vándor nem valahova, hanem valahonnan megy. Ha megkérdezik az embert, hogy miért jár kocsmába, akkor általában azt feleli, hogy azért, mert jobb, mint otthon. A „művész-agyú” innovátoroknak jobb Extremisztánban. Az ember reménykedik, Becket Godotra várva c. drámájában Vladimir és Estragon végül nem akasztják fel magukat. A remény nem ölheti meg saját magát. Van, akiben mindig ott bujkál a remény, hogy talán valahol felismeri a fekete hattyút, és ha szerencséje van, akkor majd megjön a mecénás is.
Prof. Dr. Baracskai Zoltán
Döntéstámogatási módszerekkel kezdte, és ma a tudásrendezésnél tart. Több hazai és külföldi egyetemen tanít vezetői döntéseket, problémamegoldást és vezetést MBA posztgraduális, doktori és posztdoktori iskolákban. Kutatási eredményei alapján csapatával kifejlesztette a DoctuS© tudásbázisú keretrendszert. Mostanában az oktatás mellett a tudásgyártás modelljének kifejlesztésével is foglalkozik egy felhőalapú Kollaboratív Tudásplatformon. Tizenhat könyv szerzője. www.baracskai.hu
