Tapasztalatból mondhatom. Több mint 13 hónapja, egy frontos szombati napon esett meg velem, hogy altatásban megnyomták a reset gombomat, majd kisvártatva föltoltak a kardiológiára. Ott aztán igazi beteg lettem, és ezért felkerültem a nagy fehér táblára.
Az osztály egyik legfontosabb kommunikációs felülete ez a nagy fehér tábla – erre következtethetünk az elhelyezéséből. Ott lóg, ahol a nővérek, orvosok recepciószerű pultja található, ott, ahol a látogatók érdeklődhetnek bent fekvő hozzátartozójuk felöl, ott, ahol néhány munkaállomáson adminisztrál nővér, orvos, ha eljön annak az ideje.
Úgy is mondhatnánk csekély leleménnyel, hogy ez a nagy fehér tábla a kardiológiai osztály szívében található, megnézheti azt a személyzettől a betévedő látogatóig bárki.
Ha elemzésnek vetjük alá a fehér felületen feltüntetett információk architektúráját, akkor azt mondhatjuk, hogy minden bizonnyal egy hosszú fejlődés, mondhatni fejlesztés eredményét látjuk megtestesülni. Felhasználóbarát megoldás, az osztály személyzete a legfontosabb adatokat és információkat egyszerűen oszthatja meg azzal, akit csak arra vet a sors.
A fehér felületen egy táblázat látható, amelyet filctollal és vonalzóval rajzoltak fel, és kézírással töltenek ki, frissítenek a személyzet erre felkent tagjai, s amelyből egy s mást megtudhatunk az osztályon fekvő emberekről. A táblázat első oszlopában olvasható annak a kórteremnek a száma és az adott kórterem azon ágyának a száma „/” jellel összekötve, ahol a beteget elhelyezték. Példának okáért első ottlétemkor nekem a 4-es kórterem 1-es ágya jutott, tehát a rám vonatkozó sor első cellájában ez volt feltüntetve: 4/1. A következő cellában, tehát a táblázat második oszlopában a kezelés alatt álló páciens teljes neve szerepel, csupa nagybetűkkel, hogy a rosszabbul látók is méterekről szemhunyorítás nélkül olvashassák el, kiket is ápolnak odabent.
Rém praktikus ez a nyitottság, az embernek nem kell a bemutatkozással időt pocsékolni, csak kicsoszog a táblához, leolvassa a kórtermében heverők neveit. Így aztán az ember, aki egyébiránt a beavatkozások után ágynyugalomra ítéltetett, pontos ágyszámmal és néven nevezve jelentheti a nővéreknek, amikor kirohan hozzájuk, hogy melyik is az a betegtárs, aki felült az ágyában és módszeresen tépkedi ki magából a vérátömlesztés céljából belévezetett csöveket, csinos vértócsákkal színesítve a kórterem szürkés padlatját.
A harmadik oszlopban találjuk azt a cellát, amelyben az osztályra való érkezés hónapja és napja vagyon feltüntetve. A negyedik és ötödik cellában a páciens betegségével és kezelésével kapcsolatos információk, rövidítések olvashatók – egyszerű földi halandó számára ez a legkevésbé érthető rész, bár olykor feltűnnek itt érthetőnek tűnő szavak is. Hátra van még két cella. A hatodikban kapott helyet a kezelőorvos monogramja, ami az esetemben az első ottlétem alkalmából „VP” volt, a hetedikben pedig szinte mindenütt csupa nagy betűkkel a „DIAB” felirat virított, jelezvén, hogy a páciens amúgy cukorbeteg is.
Van még egy érdekessége ennek a fehér táblának: az egyes cellákat feltűnő következetességgel különféle színű filctollakkal töltik és frissítik, ami nyilvánvalóvá teszi, hogy a színeknek is jelentésük van.
Számomra ez a nagy fehér tábla annak a bizonyítéka, hogy van mit tenni a betegek személyes adatainak védelméért. Gyorsan hozzáteszem, hogy az egészségügyben – még a legjobbnak mondott intézményekben is – a gyógyító személyzettől többnyire emberfeletti erőfeszítéseket követel a szolgáltatás fenntartása, működtetése – ezért csak a fentiekben bemutatott megértő iróniával szólhatok az adatvédelmi hiányosságokról.
Így kell tennem, visszatérve a magam esetére, azért is, mert a táblán az én ötödik cellámban kedden felkerült egy szó, csupa nagy fekete betűkkel: SZEX. Leplezetlen izgalommal fordultam a táblát éppen frissítő nővérkéhez, hogy mit is jelent ez a négy betű. Azt, hogy „SZ”, tehát szerda, és „EX”, tehát exit – szerdán mehet haza.