Úgy hozta a sors, hogy családunk egyik ága egy délnyugat-európai országba vetődött, és ott meg is gyökerezett. Az egyik ottani utód idei, 2018-19-es tanévének májusára és júniusára kibocsátott bizonyítványából idéztem néhány tantárgyat. Rögtön helyesbítek, mert a dokumentum nem is bizonyítvány, hanem elnevezése szerint riport, jelentés, amelyben a tantárgyakban elért előmenetelt és az adott tárgyak elsajátítása érdekében kifejtett erőfeszítést minősítik a tanárok, az előbbit betűkkel, utóbbit számokkal, továbbá szövegesen kifejtik az értékelést, a bátorító szavakkal nem fukarkodva.
Utódom abban a távoli országban egy nemzetközi katolikus iskolában koptatja a bútorzatot, és úgy hallom, szeret odajárni. Ennek az oktatási intézménynek a vezetői, amint olvasom a weboldalukon, úgy gondolják, a világban végbemenő lényegi változások megkövetelik, hogy másként gondolkodjunk magunkról és a minket körülvevő világról. A Szent Antalról elnevezett suli tanerői a nebulókat kritikus gondolkodásra nevelik, hogy sikeresen boldoguljanak a különféle interkulturális környezetekben, és különös figyelmet fordítanak arra, hogy a gyermekek erős multidiszciplináris kommunikációs képességekre tegyenek szert. Koedukált az iskola, bármilyen vallású lehet a beiratkozó - a nagyító nélkül is jól látható összegű tandíj lepengetése viszont obligát, a sulit ugyanis nem valami odaadó tanítórend működteti.
Gyakran nézegetem notebookom képernyőjén az emlegetett riportot, így is gondolva az igyekvő kisdiáklányra, akit évente egyszer, ha láthatok. Legutóbb akkor jutott eszembe e dokumentum és az általa demonstrált oktatási kultúra, amikor a Magyarországi Vezető Informatikusok Szövetsége (VISZ) által meghirdetett oktatási pályázat zsűrizésében volt szerencsém részt venni. Az év középiskolai tanári csapata a digitalizációért címmel hirdették meg a versengést, amelyen a szolnoki Varga Katalin Gimnázium tanárcsapata végzett az első helyen, elnyerve Az év középfokú digitalizációs iskolai tanári csapata 2019 címet és a vele járó 1 millió forintos pénzdíjat.
A VISZ által elindított hiánypótló megmérettetés - érthető módon - abból a szempontból vizsgálja az oktatást, az oktatók tevékenységét, hogy milyen mértékben hasznosítják az új technológiák adta lehetőségeket a nevelésben, az oktatásban. A rövid listára és így a meghallgatásra bejutott rendkívül elkötelezett tanári csapatok többnyire erőforráshiánnyal küzdve, szabadidejüket felhasználva törekednek arra, hogy a diákok számára a lehető legbefogadhatóbb módon adják át az ismereteket. Ha úgy tetszik, az oktatási rendszerek mit, mikor és hogyan kérdéseiből a hogyanra adnak ők a digitalizációs technológiákat kiaknázva egyfajta választ.
Ha az oktatás feladatainak technológiával megoldható rétege fölé emelkedünk, elérkezünk ahhoz a kérdéshez, hogy mit is kell tanítani a gyerekeknek ebben a világban ahhoz, hogy képessé váljanak megfelelni a ma és a jövő egyéni, közösségi és globális kihívásainak - ha már ez nekünk, korábbi generációknak láthatóan kevéssé sikerült. Az is rögtön felmerül, hogy vajon milyen életkorban, lelki és kognitív fejlettségi fok elérésekor ideális bizonyos témákban elmeríteni a tanulókat. És egyáltalán, a gyerekeket a koruk szerint csoportosítva kell-e kihajtani a tudás mezőire, vagy nem volna-e helyesebb - éppen az új technológiai lehetőségeket maximálisan kiaknázva - megcélozni a személyre szabott oktatás megvalósítását?
A digitalizáció az oktatás szakembereit is arra készteti (arra kell, hogy késztesse), hogy újragondolják a válaszaikat azokra a kérdésekre, amelyekre volt idő, hogy egyszerűnek tűnt megadni a feleletet.