Pedig a vírus köztünk van. Nem segít, ha nem veszünk róla tudomást, és csak árt, ha a családunk előtt eltitkoljuk - ismertségi körömben történt ilyen -, hogy pozitív lett a tesztünk. Az egészségünk elvesztése súlyos ár, mások egészségének kockáztatása pedig a bűncselekmény határát súrolja, vagy talán az is. Az élet elsősége a törvény, amelyet a munkáltatóknak be kell tartaniuk, ugyanakkor persze a gazdaságot is mozgásban kell tartani, hogy legyen kenyér, megélhetés.
Szerencsére az első hullámból sokat tanulhattunk; már kisebb döccenőkkel jár az átállás Covid-üzemmódra, pár hét szünet is volt pótolni és korrigálni azt, ami az év elején rohamtempóban nem sikerült hibátlanul. Már tudjuk, hogy a második hullám alatt szintén rengetegen fognak távmunkában adatot kezelni, informatikai rendszerekben mozogni. Visszatérünk a csoportmunka-szoftverekhez, videókonferenciákhoz, vagyis Tinder-üzemmódba kapcsolunk: arcunk a képernyőn, de semmi randi, ölelkezés és puszilkodás, főleg nem ismeretlen hátterű egyénekkel.
Már nem vagyunk nyeretlen kamaszok. Hiánycikk lett a laptop, jeléül annak, hogy az infrastruktúrát igyekszünk a ránk váró kihívásoknak megfelelő szintre hozni. Munkáltatóink, ha urai a helyzetnek, kidolgozták már az üzletmenet-folytonossági stratégiát, kiadták az ukázokat az IT-rendszer combosítására, a VPN-ek számának növelésére, a kibervédelem erősítésére. Elismételték a tudnivalókat a GDPR-ról, a fájlmegosztás, a személyes adatok kezelésének alapszabályairól. Mi pedig egy életre megtanultuk, hogy a munkahelyi számítógép csak munkára való, nem azon nézünk huncutságokat, viszont a munkát legalább naponta egyszer felmásoljuk a vállalati szerverre, az érzékeny adatokat különös körültekintéssel kezeljük, és nem dőlünk be nigériai csalóknak.
Ha mi vagyunk a vállalati informatika, akkor az elmúlt hetekben már végeztünk a feladatainkkal, de ha nem, éppen nyakig vagyunk a tennivalókban.
Az eddig szent tehénnek tartott öröklött infrastruktúra cseréjén dolgozunk, éjjel-nappal készen állunk arra, hogy beüt a ménkű, és nekünk azonnal cselekednünk kell. Már kiosztottuk a távmunkához szükséges szoftverlicenceket, mindenhol frissítettük a tűzfalakat és a vírusvédelmet, gondoskodtunk kellő redundanciáról, hogy ha valamelyik platform kiesne, legyen helyette másik. Minden, otthonra kiadott számítógépen frissítettük az operációs rendszert és az összes fontos alkalmazást, gondoskodtunk a távhozzáférés biztonságáról mind a home office-os eszközökön, mind a központban.
S ha mi vagyunk az üzleti oldal, akkor már rég összebútoroztunk az IT-val, mert nélkülük csak terveket és szlogeneket tudunk gyártani, de nem jutunk egyről a kettőre.
Együtt kávézunk vagy sokat videókonferenciázunk velük és a többi produktív részleggel, hogy kisüssük, mi hozza mozgásba, tartja lendületben a céget. Fogjuk magunkat, és szépen átültetjük a gyakorlatba a koronavírus-biztos digitális megoldásokat kezdve az online rendeléstől az elektronikus aláíráson át az érintésmentes fizetésig és a GPS-es szállítmánykövetésig. Modernizálunk, virtualizálunk, felhősödünk, ötletelünk és értekezünk.
Keressük, hol lehet csökkenteni a költségeket és növelni a bevételeket. Megtanulunk más szemmel nézni a munkánk egy részét automatizáló, nekünk a gondolkodás feladatát meghagyó robotokra és az elképesztő összefüggéseket feltárni képes mesterséges intelligenciára, analitikára.
Ezenközben el kell viselnünk a járvány okozta stresszt, ki kell bírnunk a karantén magányát és áldatlan állapotait anélkül, hogy agyondolgoznánk magunkat, vagy épp ellenkezőleg: minden értelmes célt, munkát és feladatot sutba dobva arra ébrednénk a depresszióból, hogy a főnök már a felmondásunkat írja.
