Különös kincset örököltem hónapokkal ezelőtt: egy Ariadne nevű csoportot, amely azért jött létre közel két évtizede, hogy pszichológusok vezetésével párbeszédre késztessen olyanokat, akik túlélték a holokausztot, és akik ebben embermentőként segítettek nekik vagy sorstársaiknak. (Ehelyütt nem merülnék el a párbeszéd hiányának érzelmi és politikai okaiban.) Könnyen kiszámítható, hogy még a legfiatalabb csoporttagok is jócskán nyolcvan fölött járnak már, de a hónap utolsó szerdáján esedékes csoporttalálkozót mindig nagyon is fejben tartották, s ha csak egy mód volt rá, elbotozgattak a szokásos találkahelyre - egészen a koronavírus-járvány miatt elrendelt intézkedésekig.
Március óta azonban, ki-ki a maga módján, önkéntes karanténban él, gyerekektől és unokáktól, dédunokáktól kapott segítséggel. Ablakuk a világra és egymásra: az internet, a Skype, a Zoom - és bár a wifi, a mobilnet vagy az internet fogalmait leírni nem tudják egészen magabiztosan, de élnek velük. S mert a párbeszéd, a másik viselt dolgai, könyv-, film- és zenei élményei, illetve hogyléte iránti érdeklődés nemhogy csökkent volna, inkább nőtt bennük a karanténban, a havi személyes találkozók helyett most már minden szerdán ugyanabban az órában megcsörgetik egymást, és konferenciázni hívnak engem is.
Voltaképpen kevés különbség van az övék és a vállalatok dolgozóinak mai életvitele között: home office az övék is, csak a projektek kisebbek minden tekintetben, ráadásul delegálhatnak egyes feladatokat, mint a bevásárlás, a házon kívüli intéznivalók, míg a vállalatoknál ebben nincs semmi változás - a CIO-tól a rendszergazdáig mindenkinek változatlanul kell hoznia a számokat, akárhogy érik is el.
Stresszesebben, nehezebben, nagyobb nyomás alatt
Két tanulmányt készíttetett erről nemrégiben a világ egyik legnagyobb hálózatieszköz-gyártója, amelynél a korábban szokásos 20 ezer helyett pár napon belül 140 ezren kezdtek távolról dolgozni. Nem meglepő módon tízből nyolcan úgy érezték, soha életükben nem szembesültek még ilyen komoly műszaki kihívással, minden hatodik pedig úgy, hogy sokkal nagyobb nyomás alatt kellett dolgoznia, mint eddig bármikor. Mindezt majdnem kétharmaduknál olyan feladatok tetézték, amilyenekkel korábban nem kellett foglalkozniuk, és nagyjából ugyanennyien vélték úgy, hogy a járvány gyengeségekre világított rá vállalatuk digitális stratégiájában, amelyek megoldása érdekében a korábban több évre tervezett transzformációs folyamatokat jelentősen fel kellett gyorsítaniuk.
A gyorsulás mértéke különösen igéző: általában hetekben, hónapokban mérhető az eredetileg kalkulált évek helyett, és ez a sebességnövekedés nemcsak a tervezést, jóváhagyást és megvalósítást, hanem a menet közben felmerült problémák kezelését is jellemzi.
Más szóval a nehezített körülmények között, minden nyomás és stressz ellenére, az informatikusok az illető cégnél jobban teljesítettek, mint "normális" körülmények között - és akkor még nem is ejtettünk szót a felhasználói élmény javításának új elvárásáról, melynek teljesítése tovább javított megítélésükön.
Könnyen szerzett dicsőség könnyen vész, tartja a mondás, de ez esetben erről szó sincs. Akár laposodik a járványgörbe, akár nem, a tudatos vezetők már hosszú távú stratégiákban kénytelenek gondolkodni, amihez a célok egyértelmű meghatározása, valós idejű adatok, önállóság és elszámoltathatóság, kísérleti és kockázatvállalási szabadság szükségeltetik.
Túl kell lendülniük a járvány kezdetén megélt olyan nehézségeken, mint az IT-biztonság és a VPN-es sávszélesség zavarai, a termelékenység vagy a tehetségek felkutatásának és megtartásának kérdései. Stresszmentes működésük alapját az automatizált védelem, az incidensfelderítő robotok, az egységes kommunikációs eszközök, a rendszeres videókonferenciák képezik.
Akárhogy reagáltak is a járvány kezdetétől fogva az új normálisra, úgy kell eljárniuk, mint az Ariadne csoport tagjainak: fenn kell tartaniuk a párbeszédet, értelmezve, tolerálva a másik érzéseit, elismerve a tudását, kíváncsian a megoldásaira.
